2. fejezet - Anna

 Szóval...köszönöm Melinek és Bonienak az első fejezethez kapott kommenteket, remélem ezek csak gyűlni fognak :) (ne spóroljatok xD)

Remélem ez a fejezet is elnyeri a tetszéseteket, amiket velem is megosztotok valamilyen formában.

 Nem húzom tovább az időd, kellemes olvasást (:

6 évvel korábban:

Sikeres felvételt nyertem a város egyik legjobbnak vélt középiskolájába, itthon Magyarországon. Kicsit paráztam első nap (de hát ki nem?!), főleg, hogy tényleg nem ismertem senkit. Végülis nem bántam, mert az idegen emberekkel mindig jobban ki lehet jönni. Talán azért is mert eleve olyan beállítottságú voltam. Céltudatos, magabiztos, könnyen barátkozó, szerettem új embereket megismerni……mindenekelőtt pozitív és mindig mosolygós vagyok. Talán ezért is ütöttem ki a családból, esetleg még a nővérem, Raven, aki hasonló tulajdonságokkal rendelkezik, mint én.  Ezért is jöttünk ki jól, mert mindent meg tudtunk beszélni, akármiről is legyen szó. 

*

Nem tartottam az iskolába való beilleszkedéstől, mert hát én naiv – hamarosan felpakoljuk az utazó cirkuszt, továbbállunk, nem kell senkivel sem kötöttséget kialakítanom.

Már a gyülekezőnél kiszúrtam egy lányt, akit nagyon szimpatikusnak találtam. Valamilyen belső hang utasítására úgy éreztem, hogy nekünk muszáj megismerkednünk. Sosem voltam rossz emberismerő, amit nem bántam, mert beleláttam mások veséjébe (XD).

Megszólítottam, mert hát mit veszíthetek.

•       Szia, nem baj ha ideállok melléd? – kérdeztem.
•       Szia, dehogyis, nyugodtan gyere csak. Mellesleg Anna vagyok. – mondta fülig érő mosollyal.

Mintha kimondottan örült volna, hogy valaki beszélget vele. Kb olyan helyzetben lehet ő is mint én , aki nehezen nyílik meg , de ha megismerkedik valakivel akkor legbelül tombolhat. 

• Én pedig Liz vagyok.
• Jól sejtem, hogy nem idevalósi vagy? – kérdezte.
• Nem, bár itt Magyarországon születtem és anyu is magyar, apukán viszont angol. Jelenleg itt élek, de éltem Európa szerte  „pár” helyen.
• Jujj, nem mondod? – elképedve bámult rám.

Miután kiejtettem ezt a mondatot úgy nézett rám, mint ha azt mondtam volna, hogy én vagyok az angol királynő.

•      De. Miért? 
•      Minden vágyam egyszer látni pár európai országot. Elmondhatatlanul szeretnék egyszer eljutni a fények városába, Párizsba…..és Londonba. Londont egyszerűen imádom. Tudod, nem élünk fényűző életet, mind itt a legtöbb. – majd sejtelmesen körbenézett az embereken, akikkel több mint valószínű, hogy egy osztályba kerülünk. 
•      Na igen. Mindig az ilyen emberekkel „harcoltam”, akik azt hiszik megvan mindenük és övék a világ.

Majd egymásra néztünk és kitört belőlünk a röhögés.

Miután megtudtuk melyik osztály hova kerül, ki lesz az ofője, gyorsan elfoglaltuk a helyünket. Olyan kusza érzéseim voltak Annával kapcsolatban, mintha legalább ezer éve ismernénk egymást. Mintha egy olyan emberre tekintenél, akivel több éves kapcsolatot ápolsz, és tudod, hogy bármit teszel vagy mondasz melletted fog állni.

Az osztályban mindenki bemutatkozott és nyilatkozott pár sort magáról (hova járt, mit csinált eddig stb…). Rám mint valami egzotikumra úgy néztek. Sokan ámulattal csodáltak, hogy hány helyen jártam, milyen jól beszélek más nyelven. Nem éreztem ezt hátránynak, ebből még akár előnyre is szert tehetek, amolyan jó fej csak szerepében.

Érdekes felállítottságú volt az osztály, 35-en voltunk ebből 8 fiú volt. És hát mondjuk ki azok sem éppen a legjobbak. Persze mindegyikkel értelmesen el lehet beszélgetni meg hasonló, de mint pasikra egyikünk sem tekintett.

„ Húú, de gonosz vagyok” – gondoltam magamban. Sosem szerettem ha az emberek első ránézésre ítélnek, de ha ez volt az igazság, nem kertelek.

Bár fiúk terén is hiányosságaim vannak. Míg a velem egykorúak azon ügyeskednek, hogy mindig legyen valaki mellettük, én addig olyasvalakire vártam, aki magával sodor.  Bár talán jobb is ha még nincs kapcsolatom, hiszen ha jobban belegondolok, 15 éves vagyok…..nem maradtam le semmiről…..MÉG!

Habár a környezetemben mindig voltak olyan lányok, akiknek volt barátjuk, de túl sokat és mélyrehatóan láttam a szétesésüket, ezért inkább még passzolok. Utálok depis és szomorú lenni, főleg nem egy pasi miatt. Próbálom a költözködést is így felfogni, hiszen talán sokszor ezért sem tűnnek fel ezek a pillanatok. 

*

Az első nap teljes mértékben a pozitív benyomás hatását keltette bennem. Annyira jó volt találni olyan barátnőt, aki hasonlóan gondolkodik, mint én és bármiről el tudunk beszélni akár órákon keresztül is.  Megkaptuk az órarendet meg minden fontos adatot ami kellhet nekünk. Anna meghívott magához és hát a meleg ellenére is a gyaloglás mellett döntöttünk. Hosszas sétálgatás után döbbenten jöttünk rá, hogy 2 utca választ el minket egymástól. Nagyon szép házuk van 2 németjuhász kutyával. Nagyon kedves és aranyos anyukája és nagyszülei vannak. Bárcsak nekem is ilyen rokonaim lennének. Nem panaszkodok, csak annyira irigykedve néztem őket. Csak néha úgy érzem, hogy mi 3-an nem kapunk annyi szeretetet, mint Anna egymaga. Ez fájt egy kicsit, mert hát minek ilyenekkel foglalkozni, amikor a következő új hely feledteti ezeket a szomorú pillanatokat. Állandóan kavarognak a fejemben a szavak, anyutól is állandóan ezt halljuk….legalábbis én biztos. 

*

Pár órával később nagy nehezen rászedtem magam, hogy hazainduljak. Anna elszontyolodott a hír hallatán, de telefonszámot és msn címet cseréltünk. 

*

10 perc séta után hazaértem, ahol az üres lakás fogadott. Igen, lakás – nem ház. Ez hagy némi magyarázatot maga után, mindinkább azért is mert volt mit a tejbeaprítani a szüleimnek. Meg igazából minek is ház? Pár hónapon belül úgyis közlik az újabb költözést. Utálom, hogy 15 évesen nem áll másból a szerencsétlen életem, csak abból, hogy egyik országból ki és a másikba be. Ezért nincsenek barátaim és ezért vagyok egyedül. Állandó rettegésben és mikor jelentik be az újabb helyváltozást. Míg nem a költözés helyett egy drasztikusabb változás nem lépett be az életembe pár hónappal később…….