4. fejezet - Márk

Na...szóval, mivel van még másfél órám és nem akarlak titeket kétségek között hagyni egy extra hosszú fejezettel válok el. Remélem elnyeri a tetszéseteket és kapok pár kommentet :)








"Felnéztem és gyakorlatilag tátott szájjal meredtem azokba az óceán hullámainak ringatózását előidéző meseszép kék szemeibe."
Úristen, kidobom a taccsot saját magamtól. Ugyanis ilyen nyálas szöveg soha- ismétlen soha - nem hagyta el az agyam kuszálványait. Mire felébredtem a bámulásból,  már meg is szólított:
- Szia, jajj nagyon hálás vagyok, hogy elkaptad. Sajnos még nincs betanítva plusz egy kicsit kelekótya is. - mondta gyakorlatilag egy levegővétellel, ami furcsa volt, mondván, hogy előtte sem kapott levegőt.
- Amúgy Márk vagyok, és tényleg még egyszer köszönöm. Nem is tudom hogyan hálálhatnám meg. - mosolygott.
- Szia, én pedig Liz vagyok, igazán nincs mit. Köszönetképp vegyél még levegőt mielőtt megfulladsz itt nekem! - mutatkoztam be, majd az utolsó fél mondatot már röhögve mondtam neki.
- Liz? Nagyon szép név. Nem egy gyakori magyar név. - állapította meg.
- Mert nem is vagyok az. Anyu magyar, apu angol. Bár itt születtem, rengeteg helyen éltem Európában. Amúgy köszönöm. Látom te jobban kifáradtál mint a kutya. - mondtam mosolyogva, látván, hogy még mindig kapkodva szedi a levegőt.
- Igen, a kutyasétáltatás az én feladatom. Imádom a kutyákat, de ha figyelne arra amit mondok, könnyebb lenne. Neked vagy valamilyen állatod? - nézett felém.
- Sajnos nincsen. Mindig is szerettem volna. Úgy gon.......- de egyszer csak közbeszólt.
- Ne haragudj, hogy félbeszakítalak, de nincs kedved velünk sétálni tovább? - pillantott rám. - Csak mert már Sam sem bír magával.
- De miért is ne? - válaszoltam.
- Na szóval.....hol is tartottál?
- Őőő...igen. Mindig is szerette volna állatot, főleg kutyát, mert úgy érzem, hogy egy állat sokszor több szeretetet tud adni mint egy ember. Ezért is akartam volna valami háziállatot. Csak aztán a folytonos költözködések miatt jobbnak láttam, ha egy ideig pihentetem a dolgot. De most felébresztetted bennem az egészet és most fognám és elmennék egy menhelyre és hazavinnék egy cuki kutyust. :)
- És mi tart vissza? - közli egy féloldalas mosoly kíséretében. Rámeresztettem hatalmas kék szemeim és csak egy szót mondtam: Szüleim!
- Óó...így már érthető a helyzet.
Rám nézett, majd mélyen vizsgálni kezdtük egymás szemét. Nem tudom mióta tarthatott a kontaktus, de már mindkettőnkön izgatott lelkiállapot lett úrrá, amit végül a telefonom csörgése szakított meg.  Szemrebbenés nélkül kinyomom a telefont. Veszek egy mély levegőt, majd Márk megszólal:
- Miért nem vetted fel? - tudakolta.
- Tudod....ez egy nagyon hosszú történet....
- Ez pedig egy hatalmas erdő....de ha nem szeretnél róla beszélni én nem erőltetem. - válaszolta.
- Röviden, tömören annyi az egész sztori, hogy kiskoromtól fogva a szüleim munkájából adódóan rengeteget költözködtünk és nem alakult ki az a fajta anya-lánya kapcsolat anyuval amit a filmekben lát az ember. Másrészről pedig az állandó továbbállások miatt normális barátaim sincsenek, mert mire megismerem és kezdjük a másikat "elfogadni", fogjuk a sátorfánkat és irány a következő város. Nagyjából ennyi! - feleltem.
- Hűű...ez....izé....ezt tényleg elég nehéz lehet megélni és benne élni. De most mégis boldognak tűnsz.
- Talán a kutyád az oka. - feleltem, mire megpróbáltam valamit leolvasni az arcáról, de csak mosolygott.
Nevetésében láttam valamit, ami talán egy 20 perces beszélgetésből még nem lehetne leszűrni - amit eddig csak Annában vettem észre: Érdekli amit mondok és szívesen meghallgat.
Törődik velem! Ami a helyzetemet tekintve meghatározó tényező volt.
Megint megszólalt a telefon, de Márk ezt hál'isten nem vette észre. Némára tettem, hogy többet ne zavarjon.

~~~~

Kezdett lassan beesteledni, és előttem még volt legalább 1 órás séta hazafelé. Ezt sajnos Márkkal nem szívesen közöltem, mert olyannyira könnyen és felszabadultan lehetett vele beszélni bármiről, ami nekem kevés emberrel adatott meg. /lásd anyám...stb../

Márk, sajnálom, de nekem el kell indulnom hazafelé, mert elég sok időt vesz igénybe a hazakerülés. - feleltem.

- Hát, ez igazán kár, mert még eldumálhattuk volna a fél erdőt, de ha menned kell akkor menj. - mondta kissé lehangoltan.

Rossz volt elköszönni tőle, mert be kell valljam baromira élveztem a társalgást. 

- Jólvan. Örültem, hogy találkoztunk és remélem egymás mellé sodor minket az élet. - válaszoltam.

Bár ahogy kimondtam megbántam. Úristen, hogy tudtam ezt válaszolni. Tuti hülyének nézhet.

- Szia. Hello Sam.

- Én is örülök Liz. Szia.

Én az egyik, míg ő a másik irányba indult. Kb 20 perces kóválygás után kitaláltam az erdőből, majd rátértem a betonos útra. Egyre csak azon kattogott az agyam, hogy találkozunk-e még, mikor és hogyan, vajon én is tetszettem-e neki.....

Felemésztettek ezek a gondolatok, hiszen abba soha nem mélyedtem bele, hogy egy fiú szemében milyen lehetek. Majd egy kéz szorítása rángatott vissza a valóságba. 

Rápillantottam, és.........és Ő nézett vissza rám, amitől elöntött egy kellemes bizsergés.

- Nem gondoltam komolyan, hogy eltűnsz és még egy telefonszámot se hagysz magad után, ugye? - tekintett rám kedvesen azokkal a boci szemekkel.

Hát, kis híja volt, hogy nem ugrottam a nyakába ott rögtön. - gondoltam magamban.

- Szóval....? - kérdezett újra.

- Szóval...az attól függ. - feleltem, kicsit húzva  a dolgot. Ki akartam élvezni a helyzetemet. 

- Na és mik lennének a szigorú feltételek, amiknek eddig nem feleltem meg? - kérdezte kissé irónikusan.

- Egyrészt: a beszélgetés alatt jóformán egyedül én beszéltem, másrészt: neveden kívül semmit nem árultál el magadról. - válaszoltam, ösztönözve arra, hogy megnyíljon előttem.

- Háááát...erre sort keríthetünk egy rövid kocsikázás keretében.

- Ezt meg hogy érted?

- Tekintettel arra, hogy mindjárt besötétedik és nem venném a szívemre, ha történne veled valami, ezért Sammel úgy döntöttünk, hogy felajánljuk az anyósülést. - nevetett.

- Részemről lenne a megtiszteltetés. - vettem mókásra a figurát.

Beültünk elindította a motort, majd a félórás utat végigdumáltuk. Jó volt végre tényleg olyasvalakivel beszélni nyíltan a dolgaimról, érzéseimről és az életemről, aki nem ítél el és elfogad olyannak amilyen valójában vagyok. 

Kiderült, hogy 18 éves, focizik, de mellette szívesen kirándul, imád zenét hallgatni. Szülei elváltak, az anyukájával és, édesapja abszolút nem is keresi. Egyetlen testvérét pedig autóbalesetben vesztette el.

- Sajnálom. - feleltem. Egy könnycsepp gördült végig az arcán. Nem tudnám megmondani miért, de ösztönösen a kezére tettem a kezem, ami a sebváltón pihent. Arra számítottam, hogy elkapja a kezét, de ennek ellenére egy szorítást éreztem az ujjaim között. Melegség öntött el, ami mosolygásra késztetett. Ránéztem, és a szomorúság ellenére is egy huncut mosoly jelent meg a szája sarkában.

A fáradtság hullámai lepték el testem nyúlványait, így a fejem rögtön az ablakon pihent, viszont kezünk még egymáséiban feküdt.

Már kezdett ismerőssé válni a környék, ebből gondoltam, hogy nemsokára hazaérek. Leparkolt egy kicsit távolabb a lakástól, és leállította az autót.  Kezem idegesen vettem ki a kezéből, de a gyomromban éreztem az állandó bizsergést. Nem tudom megmagyarázni, hogy feszengve érzem magam Márk közelében, akit pár órája ismerek. Éreztem, hogy számíthatok neki. Mikor már kellemetlenné vált a csend, megszólalt:

- Na szóval...nem tudom hogy vagy vele, de én szeretnék még találkozni veled. Hogyan érhetném el a a mielőbbi találkozást?

- Őőő....lehet róla szó, amennyiben megígéred, hogy a kutyát is elhozod. - pislogtam rá szépen és ránéztem a kutyára.

- Ígérem. - felelte.

Számot cseréltünk, mivel olyan szépen nézett rám. Kiszálltam az autóból, integettem neki, majd megvártam míg a sarkon eltűnik az autó.

Semmi kedvem nem volt hazamenni, és anyu papolását hallgatni - már amennyiben otthon volt. A sötétben előkotorásztam a lakáskulcsot, mire anyám toporzékolva járkált fel-alá a konyhán, szeme szikrákat szórt a dühtől. Unottan elé álltam, mire megszólalt.- persze majdnem leüvöltötte a hajamat a fejemről.

- Hol voltál? - kérdezte szinte üvöltve.

- Kiszellőztettem a fejem. - feleltem. 

- És attól miért nem veszed fel a telefont?

- Nem akartam senkivel beszélni.

- Ugyan, mintha neked annyi problémád lenne ilyen fiatalon. 

- Igen? - kérdeztem, de most már nagyon ideges voltam. Nagy lélegzetet vettem és kiszabadult belőlem minden, ami a 16 év alatt felgyülemlett, és soha nem mertem a szemébe mondani.

- Mondjuk, ha időben hazajárnál, foglalkoznál akárcsak egy kicsit is bármelyik gyerekeddel, ez nem fordulna elő. És ha feltűnt volna akkor a munkáitoknak mi isszuk meg a levét. Állandó költözködések miatt nincsenek barátaim, nem merek barátkozni és tartós kapcsolatokat kialakítani, mert rettegek, hogy mikor költözünk tovább. -fejeztem be fulladva, és becsaptam magam mögött az ajtót.

Beraktam egy kis zenét a fülembe, mert muszáj volt kicsit lenyugodnom. Nem telhetett el 15 perc és álomvilág kapuja megnyílt előttem.

Remélem ez a fejezet is tetszik és megleptek pár kommenttel. Hálás lennék :)