Meg is érkeztem egy újabb fejezettel. Ezúttal remélem, hogy kapok némi visszajelzést, bár látom, hogy a tetszik gombot serényen nyomkodjátok, de 1-2 hozzászólásnak is kimondottan örülnék.
Mielőtt belevágtok a fejezet olvasásába van még egy közölnivalóm: nem tudom mikor tudok újabb fejezetet hozni, magamhoz képest megcsúsztam a fejezetek előre írásával, de amint tudok jelentkezek.
Kellemes olvasást a fejezethez! ❤
Oké. Most már nem arról van szó, hogy úristen megint megkeresett. Ezen a tényen valahogy túllépek. Gyakorlatilag már a szar is belém fagy, ha újra hallok felőle. De az már nem tartozik a lenyelhető kategória közé, hogy olyan információt tud rólam, amit nem kéne tudnia. Na jó, most már nagyon kezd elegem lenni. Sajnos már nem tudok mit hozzáfűzni a dologhoz. Ráagyalok pár "kellemes" órát arra, hogy egyáltalán megértsek mindent, mi legyen, elmenjek-e vagy sem. Ha elfogadom a meghívást és elmegyek, akkor ismét nyeregbe érzi magát. Azt hiszem.....hogy van egy ötletem, de nem biztos, hogy ez a megoldás.
Az elkövetkezendő 4-5 óra azzal telt, hogy szelektáltam a szekrényemben és az egész szobámban. Ez az idő tökéletes elég volt arra, hogy megvilágosodjak a helyzet súlyosságát illetően. Ez a pakolászós tevékenység nagyon messze áll tőlem, de most úgy éreztem, hogy le kell kötnöm magam valamivel, mert különben az agyam különválik a fejemtől. Már ha ez a való életben lehetséges.
Kedd délután:
Kivételes nap a mai. Nem csak azért mert szülinapom van, hanem mert hétköznap délután itthon találom a szüleimet. Az elmúlt szülinapok alkalmával ez csak egyszer vagy kétszer fordult elő. Összeültünk a nagyszobában, ahol egy hatalmas csokitorta fogadott, ugyanis az a kedvencem. Először öcsém adta át nekem az ajándékot, ami vásárlási utalvány volt.
- Nagyon szépen köszönöm. - feleltem és megöleltem.
Ezután a szüleim következtek:
- Nem nagy ajándék, de remélem tetszeni fog. - tették hozzá közösen.
Kibontottam a kis kék dobozkát, amiben egy egyszerű, de mégis csodálatos ezüstlánc volt egy szív alakú medállal. Csodás, de mégsem a nagyzást sugallja.- Nagyon, nagyon, nagyon tetszik. Köszönöööm! - fejeztem ki hálámat és ugrottam újfent családom nyakába.
Ezután nővéremen egy sejtelmes mosoly volt, ami aggódásra adott okot. Nem tudom, hogy félnem kellene-e, de az a tekintet kissé nyugtalanító volt. Bár lehet, hogy kedvező lesz a helyzetemet tekintve. Sőt, legjobban én örülnék neki, ha kirángatna ebből a megszokott környezetből.
- Nos, hát....az ötlet az enyém, de mindannyiunktól kapod, amolyan családi ajándék.
- Félnem kellene? - vágtam hozzá fancsali képet.
- Nem, de bontsd már ki. - siettetett a drága, mintha az élete múlna rajta.
- Jólvan, jólvan. Bontom már. - adtam meg magam.
Nem szenvedtem azzal, hogy óvatosan bontsam ki az ajándékot, ahol értem ott téptem.
Egy szülinapi kártya volt, ami lufikat ábrázolt. Most nem azért, de ettől kellene hanyatt vágnom magam?
- Nem akarok megbántani senkit sem...- kezdtem bele, de Raven félbeszakított.
- Nyisd ki!
Engedelmeskedtem a kérésnek, kinyitottam és azt hiszem valóra vált egy álmom. Végre szabad lehetek, és azt csinálhatok amit akarok. Azt hiszem ez egyenlő a mennyországgal.
- Egy.....repülőjegy? Ráadásul....Londonba? Ez most....komoly? Ezt nem hiszem el. Tuti, hogy csak álmodom. Nagyon köszönöm. Nem tudnám kifejezni, azt amit érzek most, tényleg. Nagyon köszönöm!
Bár értelmes mondat nem hagyta el a számat, csak hebegés a lényeget mindenki felfogta. Azt hiszem ennek a nyaralásnak köszönhetek pár hét nyugit, amire most nagyon szükségem van.
Madarat lehetne most velem fogatni, annyira boldog vagyok.
- És mikor indulunk? - tettem fel a számomra leglényegesebb kérdést.
- Július 19-én reggel utazunk fel Pestre és onnan a déli járattal Londonba. Persze, csak ha megfelel.
- Hogy megfelel-e? Most szórakozol velem? Ez a legtökéletesebb ajándék, amit valaha is kaptam. - hálálkodtam tovább. Nővérem ölébe ugrottam, aki épp a szőnyegen ült törökülésbe, így a landolásom miatt a földön fetrengve kötöttünk ki.
Jóakaróm természetesen most is a legjobb pillanatban tud időzíteni. Míg mi Ravennel a földön szédelegtünk, csengettek.
- Kinyitom! - kiáltottam, nem akartam, hogy egy esetleg újabb levelet valaki más vegyen át.
- Levél Liz Jamesnek! - közölte a kézbesítő. Mellékelve egy szál vörös rózsával.
Betettem az ajtót, a levelet és a virágot bedobtam gyors a szobámba és mentem vissza a többiekhez.
- Ki volt az? - kérdezi anyu a kanapén ülve.
Hat, gondoltam mivel a kezdetek ota olvasom, itt az ideje, hogy en is irjak par szot. Ha nem baj, lesz benne rossz is, jo is. :) A negativ: az egyik, hogy nagyon-nagyon nagy idokimaradasokkal hozol reszt. Nem tudom, hogy ez csak engem zavar-e, csak rossz, hogy mindig vissza kell olvasnom. Persze megertem, hogy keves az idod, csak akkor nem lehetne, hogy egy picit hosszabb reszeket irj?*-* A masik a sztori, hogy igazandibol annyira nem tudom komolyan venni ezt a problemat ami miat Liz ennyire utalja, persze gondolom, vmivel huzni kell a szalat (ez ezt ertekelem nagyon!) Csak valahogy, kicsit primitiv ahogy mindig megsertodik. A pozitiv tobb lesz azt hiszem..:D Nos, eloszor is el kell, hogy mondjam imadom ezt a blogot! Olyan jo, hogy nem egy ujabb fanfiction a nem letezo vilagrol, hanem egy kerek, hetkoznapi tortenet, egy szivdogleszto sraccal. Nagyon szeretem, hogy igy huzod a sztorit, mert kivagyok ezektol a meglatom beleszeretek, salala, mindenki bpldog sztorikat. De a tied mas, es ezt nagyon becsulom benned.:) Hat, sok szerencset a tortenet folytatasahoz, remelem nem bantottalak meg, mert nem ez volt a celom, ha igen neharagudj meg erte.:) Udv: egy rajongo.
VálaszTörlés