20. fejezet - Te vagy a legjobb dolog...

Sziasztok! Meg is érkeztem a hónap utolsó fejezetével. Remélem ugyanúgy elnyeri majd a tetszéseteket, mint az eddigiek. Nagyon-nagyon szépen köszönöm a 3 kommentet, iszonyatos mennyiségű energiát tudtam belőle meríteni. Amint megírtam ezt a bejegyzést, válaszolok is rájuk.
Hogyan telik az őszi szünet? És hogy bírjátok ezt a hirtelen hideget? Na és a hó?
Na, nem fecsegek tovább, kellemest olvasást!
Puszi: B.


Hétfő:

Fél 10-kor üvöltött az ébresztő. Inkább feküdni volt kedvem, mintsem felkelni. 10 perc forgolódás és punnyadás után leesett miért szólt az ébresztő.

- Basszus. Tuti csúszni fogok. - mérgelődtem.

Bevetettem magam a fürdőbe, gyors mosakodás, fogmosás, fésülködés - viszonylag megállt valahogy a fejem - vissza a szobába. Kint sütött a nap, szóval nem öltöztem fel nagykabátba. Egy kék angol zászlós póló és egy famersort mellett döntöttem, egy fekete papuccsal. Táskámba beleszórtam a telefont, pénztárcát meg a kulcsot. Az óra 10:10-et jelzett.

- Na, egész jó időt futottam. - jeleztem magamnak megnyugvásképp, hogy lesz még időm odaérni. Mivel Raven még aludt, halkan kislisszoltam és bezártam az ajtót.

15 perc kényelmes séta után értem el a zöld házat, amit szombaton viharos körülmények között hagytam el. Semmi lélekjelenlétem nem volt visszatérni és felidézni a szombaton történteket. Arról meg végképp fogalmam sincs, hogy mi lesz az érkezésem oka. Némi töprengés után megnyomtam a csengőt. Fél perc elteltével nyílt is az ajtó, ahol egy mosolygós arccal találtam szemben magam.

- Szia Liz! Örülök, hogy itt vagy. Gyere beljebb. 

- Jó Napot! Köszönöm. - válaszoltam.

- Kérsz valamit enni vagy inni? - kérdezte, de izgatottsága megjelent minden mozzanatában.

- Nem köszönöm.

Ugyanis egy falat nem menne le a torkomon. - gondoltam magamban.

- Őő...minek köszönhetem a meghívást? Mert szerintem nem csak a táska és a holmijaim visszaszolgáltatásáról van szó. Nemdebár? - kérdeztem mit sem sejtve.

A mosoly ami eddig az arcát ékesítette, éppen leolvadóban volt.

- Nos, ha már így nyíltan rákérdeztél. Igazad van. Tudod....amióta Márk apja elhagyott minket és az öccsét, Tomit elvesztettük egy balesetben, sokkal közelibb lett a kapcsolatunk. Tudjuk, hogy csak egymásra számíthatunk. Próbálom attól óvni ami rossz és boldognak látni őt. Nem tudom, hogy pontosan mi történt köztetek vagy mi az oka a nézeteltérésnek. De azt tudom, hogy most nem olyan, mint pár nappal ezelőtt volt. - fejezte be, én pedig feszült figyelemmel figyeltem.

- Pár nappal ezelőtt? - reagáltam vissza.

- Boldog volt, a szeme is csak úgy szikrázott az örömtől. Nem szeretnék és nem is akarok beleszólni a dolgaitokba, csak rossz látni, hogy az egyetlen fiam alig beszél hozzám, nem eszik és ki sem mozdul a szobájából, hacsak nem edzésre megy. Próbáljátok megbeszélni. - jelentette ki egyszerűen, de mégis félelmet tükröző tekintete aggodalomra adott okot.

- Próbáltuk, de nem igazán sikerült. Amúgy itthon van most? - kérdeztem.

- Nincs. Edzésen van. 3 órakor ér haza.

- Ja, igen. Persze, mondta is.

Elgondolkodtam azon, hogy mi is lenne jó mindhármunk számára.

Mindenesetre elgondolkodtató a tény, hogy ennyire - és úgy igazán mélyen - megtört az összeveszésünk miatt. Lehet beszélnem kellene vele. Nem szeretném, ha az édesanyja engem hibáztatna, ha a fia boldogtalan.

Sóhajtottam, majd megszólaltam újra:

- Nézze....

- Nyugodtan tegezz ám! - mosolygott.

- Nézd, ha ez kell ahhoz, hogy megnyugodj, akkor beszélni fogok vele. - feleltem olyan határozottsággal mint még soha. Na, ezt tuti nem gondoltam végig.

- Liz, nagyon hálás vagyok. - majdnem kiugrott örömében, de a mosoly levakarhatatlannak tűnt az arcáról. Felpattant a helyéről, felém fordult, majd megölelt.

Ölelés közben olyat mondott, amit sosem hittem volna, hogy meghallhatok:

- Te vagy a legjobb dolog Márk életébe. - közölte egyszerűen.

Mivel reagálni nem tudtam, ugyanis köpni-nyelni nem voltam képes, egy mosollyal vette a lapot.