7. fejezet - A titokra fény derül /part 2/

Nem regélek sokat, kellemes olvasást! ♥

Legalábbis ami engem illet.

-         -  …..tudom, hogy közel 1 hete ismerjük, ami szerintem nagyon kevés arra, hogy kiismerjünk egy másik embert.  Boldog vagyok, hogy elmertél mondani nekem olyan személyes és családi problémákat, amiket nem szívesen beszélsz meg idegenekkel.  Az első pillanattól kezdve éreztem egyfajta kötődést feléd, ami azóta sem hagy elszakadni tőled. Ez furcsa lehet majd számodra – és hidd el nekem is az – de egyre jobban kötődök hozzád és keresem a társaságod. Nem tudnám elmondani vagy egyáltalán elképzelni azt, hogy te mit gondolhatsz rólam, de azt mindenképpen el szerettem volna mondani – amit akár első benyomás alapján is lekövetkezhettél – hogy nem vagyok egy szoknyapecér srác.  Sajnos vagy nem sajnos, de mindig az olyan lányok találtak meg, akik így úgy de megtalálták a módot arra, hogy kihasználjanak. Emiatt is tetszel nekem annyira, mert te nem ilyen vagy. Hűű, hát most biztosan sok az, amit elmondtam, de úgy érzem, hogy ezt meg kellett osztanom veled. – fejezte be kissé hosszúra nyúló, ám annál meglepőbb monológját.

-        - Wáó…hát…nagyon örülök, hogy tényleg megosztottad velem, amit gondolsz és érzel. Nagyra értékelem.

Az első benyomást pedig csakis a kutyának köszönheted, mert éreztem, hogy rossz ember nem lehetsz, aki így bánik a kutyájával. – löktem egy kicsit vállba az irónia kedvéért.

A társaságom pedig felettébb üdítő. - artikuláltam, mire elvigyorodott a hanglejtésemen.

~~~

Közel 1 órás autóút után a nap még mindig szépen süt. Előttünk a hatalmas – de szó szerint hatalmas – farmszerű házzal találtam szembe magam.

-        - Már előre látom, hogy ez az ötletem sem fog tetszeni, de szeretném bekötni a szemed -  jött oda hozzám egy fekete kendővel.

-         - Jajj, ne….szeretnék gyönyörködni az épületben, a kilátásban és a növényekben.

-         - Tudom és utána ígérem meg is tesszük . – kérlelt.

-         - De ha nem látok semmit és nekimegyek valaminek? – nyafogtam tovább.

-         - Ne félj már, fogom a kezed és nem engedlek el. – nézett már-már könyörgően.

-         - Jólvan. Oké.

Bekötötte a szememet, majd megfogta a bal kezemet. Két kézzel kapaszkodtam a karjában. Bizsergés futott végig a testemen, de Márk is hasonló pillanatokon ment keresztül. Bevezetett az egyik helységbe. Hatalmas csend volt. Ötletem se lehetett, hogy mi volt abban a szobában. Már az elinduláskor próbáltam paszírozni az agyamat, mit találhatott ki nekem, de nem jöttem rá. Főleg, hogy nem is ismerjük egymást oly régóta, ezért sem tudtam volna kitalálni mit forgat a helyes kis kobakjában.

Levette a kendőt, majd megláttam nem is 1, hanem…..