4. fejezet - Márk

Na...szóval, mivel van még másfél órám és nem akarlak titeket kétségek között hagyni egy extra hosszú fejezettel válok el. Remélem elnyeri a tetszéseteket és kapok pár kommentet :)








"Felnéztem és gyakorlatilag tátott szájjal meredtem azokba az óceán hullámainak ringatózását előidéző meseszép kék szemeibe."
Úristen, kidobom a taccsot saját magamtól. Ugyanis ilyen nyálas szöveg soha- ismétlen soha - nem hagyta el az agyam kuszálványait. Mire felébredtem a bámulásból,  már meg is szólított:
- Szia, jajj nagyon hálás vagyok, hogy elkaptad. Sajnos még nincs betanítva plusz egy kicsit kelekótya is. - mondta gyakorlatilag egy levegővétellel, ami furcsa volt, mondván, hogy előtte sem kapott levegőt.
- Amúgy Márk vagyok, és tényleg még egyszer köszönöm. Nem is tudom hogyan hálálhatnám meg. - mosolygott.
- Szia, én pedig Liz vagyok, igazán nincs mit. Köszönetképp vegyél még levegőt mielőtt megfulladsz itt nekem! - mutatkoztam be, majd az utolsó fél mondatot már röhögve mondtam neki.
- Liz? Nagyon szép név. Nem egy gyakori magyar név. - állapította meg.
- Mert nem is vagyok az. Anyu magyar, apu angol. Bár itt születtem, rengeteg helyen éltem Európában. Amúgy köszönöm. Látom te jobban kifáradtál mint a kutya. - mondtam mosolyogva, látván, hogy még mindig kapkodva szedi a levegőt.
- Igen, a kutyasétáltatás az én feladatom. Imádom a kutyákat, de ha figyelne arra amit mondok, könnyebb lenne. Neked vagy valamilyen állatod? - nézett felém.
- Sajnos nincsen. Mindig is szerettem volna. Úgy gon.......- de egyszer csak közbeszólt.
- Ne haragudj, hogy félbeszakítalak, de nincs kedved velünk sétálni tovább? - pillantott rám. - Csak mert már Sam sem bír magával.
- De miért is ne? - válaszoltam.
- Na szóval.....hol is tartottál?
- Őőő...igen. Mindig is szerette volna állatot, főleg kutyát, mert úgy érzem, hogy egy állat sokszor több szeretetet tud adni mint egy ember. Ezért is akartam volna valami háziállatot. Csak aztán a folytonos költözködések miatt jobbnak láttam, ha egy ideig pihentetem a dolgot. De most felébresztetted bennem az egészet és most fognám és elmennék egy menhelyre és hazavinnék egy cuki kutyust. :)
- És mi tart vissza? - közli egy féloldalas mosoly kíséretében. Rámeresztettem hatalmas kék szemeim és csak egy szót mondtam: Szüleim!
- Óó...így már érthető a helyzet.
Rám nézett, majd mélyen vizsgálni kezdtük egymás szemét. Nem tudom mióta tarthatott a kontaktus, de már mindkettőnkön izgatott lelkiállapot lett úrrá, amit végül a telefonom csörgése szakított meg.  Szemrebbenés nélkül kinyomom a telefont. Veszek egy mély levegőt, majd Márk megszólal:
- Miért nem vetted fel? - tudakolta.
- Tudod....ez egy nagyon hosszú történet....
- Ez pedig egy hatalmas erdő....de ha nem szeretnél róla beszélni én nem erőltetem. - válaszolta.
- Röviden, tömören annyi az egész sztori, hogy kiskoromtól fogva a szüleim munkájából adódóan rengeteget költözködtünk és nem alakult ki az a fajta anya-lánya kapcsolat anyuval amit a filmekben lát az ember. Másrészről pedig az állandó továbbállások miatt normális barátaim sincsenek, mert mire megismerem és kezdjük a másikat "elfogadni", fogjuk a sátorfánkat és irány a következő város. Nagyjából ennyi! - feleltem.
- Hűű...ez....izé....ezt tényleg elég nehéz lehet megélni és benne élni. De most mégis boldognak tűnsz.
- Talán a kutyád az oka. - feleltem, mire megpróbáltam valamit leolvasni az arcáról, de csak mosolygott.
Nevetésében láttam valamit, ami talán egy 20 perces beszélgetésből még nem lehetne leszűrni - amit eddig csak Annában vettem észre: Érdekli amit mondok és szívesen meghallgat.
Törődik velem! Ami a helyzetemet tekintve meghatározó tényező volt.
Megint megszólalt a telefon, de Márk ezt hál'isten nem vette észre. Némára tettem, hogy többet ne zavarjon.

~~~~

Kezdett lassan beesteledni, és előttem még volt legalább 1 órás séta hazafelé. Ezt sajnos Márkkal nem szívesen közöltem, mert olyannyira könnyen és felszabadultan lehetett vele beszélni bármiről, ami nekem kevés emberrel adatott meg. /lásd anyám...stb../

Márk, sajnálom, de nekem el kell indulnom hazafelé, mert elég sok időt vesz igénybe a hazakerülés. - feleltem.

- Hát, ez igazán kár, mert még eldumálhattuk volna a fél erdőt, de ha menned kell akkor menj. - mondta kissé lehangoltan.

Rossz volt elköszönni tőle, mert be kell valljam baromira élveztem a társalgást. 

- Jólvan. Örültem, hogy találkoztunk és remélem egymás mellé sodor minket az élet. - válaszoltam.

Bár ahogy kimondtam megbántam. Úristen, hogy tudtam ezt válaszolni. Tuti hülyének nézhet.

- Szia. Hello Sam.

- Én is örülök Liz. Szia.

Én az egyik, míg ő a másik irányba indult. Kb 20 perces kóválygás után kitaláltam az erdőből, majd rátértem a betonos útra. Egyre csak azon kattogott az agyam, hogy találkozunk-e még, mikor és hogyan, vajon én is tetszettem-e neki.....

Felemésztettek ezek a gondolatok, hiszen abba soha nem mélyedtem bele, hogy egy fiú szemében milyen lehetek. Majd egy kéz szorítása rángatott vissza a valóságba. 

Rápillantottam, és.........és Ő nézett vissza rám, amitől elöntött egy kellemes bizsergés.

- Nem gondoltam komolyan, hogy eltűnsz és még egy telefonszámot se hagysz magad után, ugye? - tekintett rám kedvesen azokkal a boci szemekkel.

Hát, kis híja volt, hogy nem ugrottam a nyakába ott rögtön. - gondoltam magamban.

- Szóval....? - kérdezett újra.

- Szóval...az attól függ. - feleltem, kicsit húzva  a dolgot. Ki akartam élvezni a helyzetemet. 

- Na és mik lennének a szigorú feltételek, amiknek eddig nem feleltem meg? - kérdezte kissé irónikusan.

- Egyrészt: a beszélgetés alatt jóformán egyedül én beszéltem, másrészt: neveden kívül semmit nem árultál el magadról. - válaszoltam, ösztönözve arra, hogy megnyíljon előttem.

- Háááát...erre sort keríthetünk egy rövid kocsikázás keretében.

- Ezt meg hogy érted?

- Tekintettel arra, hogy mindjárt besötétedik és nem venném a szívemre, ha történne veled valami, ezért Sammel úgy döntöttünk, hogy felajánljuk az anyósülést. - nevetett.

- Részemről lenne a megtiszteltetés. - vettem mókásra a figurát.

Beültünk elindította a motort, majd a félórás utat végigdumáltuk. Jó volt végre tényleg olyasvalakivel beszélni nyíltan a dolgaimról, érzéseimről és az életemről, aki nem ítél el és elfogad olyannak amilyen valójában vagyok. 

Kiderült, hogy 18 éves, focizik, de mellette szívesen kirándul, imád zenét hallgatni. Szülei elváltak, az anyukájával és, édesapja abszolút nem is keresi. Egyetlen testvérét pedig autóbalesetben vesztette el.

- Sajnálom. - feleltem. Egy könnycsepp gördült végig az arcán. Nem tudnám megmondani miért, de ösztönösen a kezére tettem a kezem, ami a sebváltón pihent. Arra számítottam, hogy elkapja a kezét, de ennek ellenére egy szorítást éreztem az ujjaim között. Melegség öntött el, ami mosolygásra késztetett. Ránéztem, és a szomorúság ellenére is egy huncut mosoly jelent meg a szája sarkában.

A fáradtság hullámai lepték el testem nyúlványait, így a fejem rögtön az ablakon pihent, viszont kezünk még egymáséiban feküdt.

Már kezdett ismerőssé válni a környék, ebből gondoltam, hogy nemsokára hazaérek. Leparkolt egy kicsit távolabb a lakástól, és leállította az autót.  Kezem idegesen vettem ki a kezéből, de a gyomromban éreztem az állandó bizsergést. Nem tudom megmagyarázni, hogy feszengve érzem magam Márk közelében, akit pár órája ismerek. Éreztem, hogy számíthatok neki. Mikor már kellemetlenné vált a csend, megszólalt:

- Na szóval...nem tudom hogy vagy vele, de én szeretnék még találkozni veled. Hogyan érhetném el a a mielőbbi találkozást?

- Őőő....lehet róla szó, amennyiben megígéred, hogy a kutyát is elhozod. - pislogtam rá szépen és ránéztem a kutyára.

- Ígérem. - felelte.

Számot cseréltünk, mivel olyan szépen nézett rám. Kiszálltam az autóból, integettem neki, majd megvártam míg a sarkon eltűnik az autó.

Semmi kedvem nem volt hazamenni, és anyu papolását hallgatni - már amennyiben otthon volt. A sötétben előkotorásztam a lakáskulcsot, mire anyám toporzékolva járkált fel-alá a konyhán, szeme szikrákat szórt a dühtől. Unottan elé álltam, mire megszólalt.- persze majdnem leüvöltötte a hajamat a fejemről.

- Hol voltál? - kérdezte szinte üvöltve.

- Kiszellőztettem a fejem. - feleltem. 

- És attól miért nem veszed fel a telefont?

- Nem akartam senkivel beszélni.

- Ugyan, mintha neked annyi problémád lenne ilyen fiatalon. 

- Igen? - kérdeztem, de most már nagyon ideges voltam. Nagy lélegzetet vettem és kiszabadult belőlem minden, ami a 16 év alatt felgyülemlett, és soha nem mertem a szemébe mondani.

- Mondjuk, ha időben hazajárnál, foglalkoznál akárcsak egy kicsit is bármelyik gyerekeddel, ez nem fordulna elő. És ha feltűnt volna akkor a munkáitoknak mi isszuk meg a levét. Állandó költözködések miatt nincsenek barátaim, nem merek barátkozni és tartós kapcsolatokat kialakítani, mert rettegek, hogy mikor költözünk tovább. -fejeztem be fulladva, és becsaptam magam mögött az ajtót.

Beraktam egy kis zenét a fülembe, mert muszáj volt kicsit lenyugodnom. Nem telhetett el 15 perc és álomvilág kapuja megnyílt előttem.

Remélem ez a fejezet is tetszik és megleptek pár kommenttel. Hálás lennék :)

Egy kis szünet...

Most lesz egy kisebb kihagyás, mert nyaralni megyek...remélem azért nem pártoltok el tőlem. Lehetőségeimet kihasználva megpróbálok netközelbe jutni és fejezetet felrakni.
Nem igen gyűlnek a kommentek az előző fejezethez, kommenthatárt nem szeretnék bevezetni, mert az egy kicsit kényszerített érzést vált ki az emberekből. Csak, hogy tudjam megéri-e folytatnom és munkát belefektetnem.

Hát...akkor kellemes júliust mindenkinek és próbálok minél hamarabb fejezetet hozni. :)

3. fejezet - Minden megváltozik

Na, sziasztok! Köszönöm az előzőkhöz kapott kommenteket, nagyon jól esnek. Igyekszek válaszolni rájuk. :) Személyesen is szeretném köszönteni Szűcs Fannit az állandó olvasók között, remélem tetszeni fog amit írok! Nem húzom tovább a szót.....

Pár hónappal később.....

Annával nagyon jól kijöttem. Volt egymásnál alvás, kidumálás, rengeteg sztorizgatás, szóval minden, ami pár csajos estébe belefér. Fantasztikus dolog volt minden.......Eddig a pontig. 

Egy nagyon rossz félévi után behívták anyámat az ofőhöz, akik megbeszélték, hogy rossz hatással vagyunk egymásra Annával. Konkrétan szétszedtek minket, gyakorlatilag egymásra sem nézhettünk.

A különválást még megoldottuk volna, de..............

De azzal nem számoltam, hogy Anna nem az igazságot tudja, hanem egy pletykának hisz. Ugyanis mindenki azt híresztelte a hátam mögött, hogy az én kezem van a dologban. Arról nem is beszélve, hogy valaki olyasmit mondott Annának amitől az állam is leesett.

- Mi?? Hogy ééén? - ennyi jött ki a torkomon. Hogy én csak ugródeszkának használtam őt? KIZÁRT!

Sosem voltam olyan számító ember, aki a másik ember hátán kapaszkodna fel. Főleg nem én és nem Annán. Na, hát aztán ugye miért is kéne nekem felkapaszkodnom valakin? Már eleve a pletyka lényegét sem értettem, hiszen ugyanúgy kezdtük az egészet....

~~~~

Az elkövetkezendő hetekben próbáltam a társaságát keresni, de hiába. Msn-en hiába írtam neki, nem válaszolt. A kártyavár egyre jobban leomlóban van körülöttem. Arról nem is beszélve, hogy mindenki elfordult tőlem, mert azt hiszik én akarok rosszat Annának és másoknak. Hát persze....Óriási! Mintha nem lett volna eddig is katasztrófa az életem, akkor már csak ez hiányzott!

Aztán innentől kezdve én lettem a figyelem középpontjában - és nem a legjobb értelemben.

Mivel nagyon csíptek minket a többiek így együtt, addig nem volt bajunk. De így...most mindenkinek én voltam a szálka a szemében. Most már én akartam, hogy végre anya vagy apa mondja ki azt a szót, amitől megkönnyebbülnék: "KÖLTÖZÜNK!" - és nem úgy menni suliba, mint aki a halálos ítéletére megy.

~~~~

Tavasz:

A veszekedésünk előtt, Anna megmutatta a legjobb helyeket a városban. Volt 1-2 elképesztő hely, ami egyszerűen teljesen magával ragadott. Ilyen volt a közeli erdő is. Oly tiszta, mesés és nyugodt volt, ami nem éppen volt jellemző az elmúlt hónapjaimra és 15 évemre. Olyan erdőkre hasonlított, amit a filmekben lehet látni. 

Felsétáltam egy közeli tisztásra, leültem egy padra, szemben a nappal - majd próbálkozást tettem a kikapcsolásra, amiben a madarak dallamos csicsergése, a fák ágainak susogása és a tavaszi lány szellő játéka is részt vett. Éreztem ahogy belekap a hajamba. És megfeledkezem a külvilág minden bajáról. 

Nem tudom mi történhetett ezután, talán elaludhattam, de csak arra emlékszek, hogy valami nyaldosni kezdte az arcomat. Miután kellően magamhoz tértem, farkasszemet néztem egy nagyon aranyos és játékos golden retriverrel. Annyira édes volt, és a bundája olyan mintha egy puha plüssmacit simogatnék. Kb fél éves lehetett, lecsekkoltam a nyakörvét, majd hangos ordítozással szólítgatni kezdte valaki a kutyát. Egy 18 év körüli srácot látok kiugrani az egyik bokorból, aki már szinte fulladva üldözte Samet (mint kiderült ez a kutya neve->nyakörv).

Egyre közeledve kezdtem beismerni, hogy a fiúkról és kapcsolatokról alkotott sztereotípiám megdőlni látszik.....Talán?!

Ez a kérdés azért merült fel bennem, mert mikor már veszélyesen közelbe került (megköszönje, hogy elkaptam a kutyáját) - míg én kutyáját fogtam a lehetséges menekülés miatt - felnéztem és gyakorlatilag tátott szájjal meredtem a ........

Friss..

Sajnos még nem frissel érkezem, azt holnap estére tervezem előreláthatólag. Ma szerettem volna, de a nyelvvizsga írásbeli kicsit lefárasztott és muszáj egy kicsit kifújnom magam. Ma pedig Szentiván-éj van a városban, kicsit kinézek "berúgni". Na nem ám :P Egy képpel kedveskedek Nektek, amit ma fényképeztem :D Ilyen az idő nálam! :)





Addig is, hogy ne unatkozzatok egy kis ízelítő:

- Mi??? Hogy ééééén? - ennyi jött ki a torkomon. Hogy én csak ugródeszkának használtam őt? KIZÁRT!
Sosem voltam olyan számító ember, aki a másik ember hátán kapaszkodna fel. Főleg nem én, és nem Annán!
*                                                 
Az elkövetkezendő hetekben próbáltam a társaságát keresni, de hiába. Msn-en hiába írtam neki, nem válaszolt. Hát persze, miért is válaszolna!
A kártyavár egyre jobban leomlóban van körülöttem.

2. fejezet - Anna

 Szóval...köszönöm Melinek és Bonienak az első fejezethez kapott kommenteket, remélem ezek csak gyűlni fognak :) (ne spóroljatok xD)

Remélem ez a fejezet is elnyeri a tetszéseteket, amiket velem is megosztotok valamilyen formában.

 Nem húzom tovább az időd, kellemes olvasást (:

6 évvel korábban:

Sikeres felvételt nyertem a város egyik legjobbnak vélt középiskolájába, itthon Magyarországon. Kicsit paráztam első nap (de hát ki nem?!), főleg, hogy tényleg nem ismertem senkit. Végülis nem bántam, mert az idegen emberekkel mindig jobban ki lehet jönni. Talán azért is mert eleve olyan beállítottságú voltam. Céltudatos, magabiztos, könnyen barátkozó, szerettem új embereket megismerni……mindenekelőtt pozitív és mindig mosolygós vagyok. Talán ezért is ütöttem ki a családból, esetleg még a nővérem, Raven, aki hasonló tulajdonságokkal rendelkezik, mint én.  Ezért is jöttünk ki jól, mert mindent meg tudtunk beszélni, akármiről is legyen szó. 

*

Nem tartottam az iskolába való beilleszkedéstől, mert hát én naiv – hamarosan felpakoljuk az utazó cirkuszt, továbbállunk, nem kell senkivel sem kötöttséget kialakítanom.

Már a gyülekezőnél kiszúrtam egy lányt, akit nagyon szimpatikusnak találtam. Valamilyen belső hang utasítására úgy éreztem, hogy nekünk muszáj megismerkednünk. Sosem voltam rossz emberismerő, amit nem bántam, mert beleláttam mások veséjébe (XD).

Megszólítottam, mert hát mit veszíthetek.

•       Szia, nem baj ha ideállok melléd? – kérdeztem.
•       Szia, dehogyis, nyugodtan gyere csak. Mellesleg Anna vagyok. – mondta fülig érő mosollyal.

Mintha kimondottan örült volna, hogy valaki beszélget vele. Kb olyan helyzetben lehet ő is mint én , aki nehezen nyílik meg , de ha megismerkedik valakivel akkor legbelül tombolhat. 

• Én pedig Liz vagyok.
• Jól sejtem, hogy nem idevalósi vagy? – kérdezte.
• Nem, bár itt Magyarországon születtem és anyu is magyar, apukán viszont angol. Jelenleg itt élek, de éltem Európa szerte  „pár” helyen.
• Jujj, nem mondod? – elképedve bámult rám.

Miután kiejtettem ezt a mondatot úgy nézett rám, mint ha azt mondtam volna, hogy én vagyok az angol királynő.

•      De. Miért? 
•      Minden vágyam egyszer látni pár európai országot. Elmondhatatlanul szeretnék egyszer eljutni a fények városába, Párizsba…..és Londonba. Londont egyszerűen imádom. Tudod, nem élünk fényűző életet, mind itt a legtöbb. – majd sejtelmesen körbenézett az embereken, akikkel több mint valószínű, hogy egy osztályba kerülünk. 
•      Na igen. Mindig az ilyen emberekkel „harcoltam”, akik azt hiszik megvan mindenük és övék a világ.

Majd egymásra néztünk és kitört belőlünk a röhögés.

Miután megtudtuk melyik osztály hova kerül, ki lesz az ofője, gyorsan elfoglaltuk a helyünket. Olyan kusza érzéseim voltak Annával kapcsolatban, mintha legalább ezer éve ismernénk egymást. Mintha egy olyan emberre tekintenél, akivel több éves kapcsolatot ápolsz, és tudod, hogy bármit teszel vagy mondasz melletted fog állni.

Az osztályban mindenki bemutatkozott és nyilatkozott pár sort magáról (hova járt, mit csinált eddig stb…). Rám mint valami egzotikumra úgy néztek. Sokan ámulattal csodáltak, hogy hány helyen jártam, milyen jól beszélek más nyelven. Nem éreztem ezt hátránynak, ebből még akár előnyre is szert tehetek, amolyan jó fej csak szerepében.

Érdekes felállítottságú volt az osztály, 35-en voltunk ebből 8 fiú volt. És hát mondjuk ki azok sem éppen a legjobbak. Persze mindegyikkel értelmesen el lehet beszélgetni meg hasonló, de mint pasikra egyikünk sem tekintett.

„ Húú, de gonosz vagyok” – gondoltam magamban. Sosem szerettem ha az emberek első ránézésre ítélnek, de ha ez volt az igazság, nem kertelek.

Bár fiúk terén is hiányosságaim vannak. Míg a velem egykorúak azon ügyeskednek, hogy mindig legyen valaki mellettük, én addig olyasvalakire vártam, aki magával sodor.  Bár talán jobb is ha még nincs kapcsolatom, hiszen ha jobban belegondolok, 15 éves vagyok…..nem maradtam le semmiről…..MÉG!

Habár a környezetemben mindig voltak olyan lányok, akiknek volt barátjuk, de túl sokat és mélyrehatóan láttam a szétesésüket, ezért inkább még passzolok. Utálok depis és szomorú lenni, főleg nem egy pasi miatt. Próbálom a költözködést is így felfogni, hiszen talán sokszor ezért sem tűnnek fel ezek a pillanatok. 

*

Az első nap teljes mértékben a pozitív benyomás hatását keltette bennem. Annyira jó volt találni olyan barátnőt, aki hasonlóan gondolkodik, mint én és bármiről el tudunk beszélni akár órákon keresztül is.  Megkaptuk az órarendet meg minden fontos adatot ami kellhet nekünk. Anna meghívott magához és hát a meleg ellenére is a gyaloglás mellett döntöttünk. Hosszas sétálgatás után döbbenten jöttünk rá, hogy 2 utca választ el minket egymástól. Nagyon szép házuk van 2 németjuhász kutyával. Nagyon kedves és aranyos anyukája és nagyszülei vannak. Bárcsak nekem is ilyen rokonaim lennének. Nem panaszkodok, csak annyira irigykedve néztem őket. Csak néha úgy érzem, hogy mi 3-an nem kapunk annyi szeretetet, mint Anna egymaga. Ez fájt egy kicsit, mert hát minek ilyenekkel foglalkozni, amikor a következő új hely feledteti ezeket a szomorú pillanatokat. Állandóan kavarognak a fejemben a szavak, anyutól is állandóan ezt halljuk….legalábbis én biztos. 

*

Pár órával később nagy nehezen rászedtem magam, hogy hazainduljak. Anna elszontyolodott a hír hallatán, de telefonszámot és msn címet cseréltünk. 

*

10 perc séta után hazaértem, ahol az üres lakás fogadott. Igen, lakás – nem ház. Ez hagy némi magyarázatot maga után, mindinkább azért is mert volt mit a tejbeaprítani a szüleimnek. Meg igazából minek is ház? Pár hónapon belül úgyis közlik az újabb költözést. Utálom, hogy 15 évesen nem áll másból a szerencsétlen életem, csak abból, hogy egyik országból ki és a másikba be. Ezért nincsenek barátaim és ezért vagyok egyedül. Állandó rettegésben és mikor jelentik be az újabb helyváltozást. Míg nem a költözés helyett egy drasztikusabb változás nem lépett be az életembe pár hónappal később…….

1. fejezet - Kezdetek

Nos, halihó emberek!

Meghoztam az első fejezetet, remélem elnyeri a tetszéseteket. Ne spóroljatok a kommentekkel, valamint a tetszik/nemtetszik gombokkal se.

Nem szaporítom tovább a szót.......jó olvasást! (:

*

Mindig is álmodozó ember voltam. Hogy miért is? Nem tudnám pontosan megfogalmazni. Talán.....mert az álomvilágom mindig is jobban tetszett, mint amiben jelenleg éltem.

Egész életem a "neálmoddazéletethaneméldazálmaidat" alapja volt, de úgy látszik ezt nem sikerült mindez idáig megvalósítani.

Az egész gyakorlatilag akkor kezdődött, mikor bekerültem középiskolába. Addig szokványos tinédzser életet éltem, mint bárki más, olyannyira, hogy papíron osztottam és szoroztam.

Na igen, ez voltam ÉN!

Ki is vagyok én?

A nevem Liz James, 20 éves vagyok, van egy öcsém és egy nővérem. Jelenleg családommal élek az olaszországi Firenzében. Eleve már itt is kitűntem, mert hát ugye miért ne?! Utáltam a kialakult helyzetet, ami leginkább a szülők munkájából ered. Utáltam, hogy állandóan más lakcím kerül a személyimbe, utáltam azt, hogy sehol nem tudtam hosszabb távon barátokat szerezni, mert egy hónap után már felpakoltuk az utazó cirkuszt és továbbálltunk.

Anyukám magyar származású, apukám angol. Mindannyian Magyarországon születtünk, de kénytelenek voltunk Firenzébe költözni.

Szerencsére a nyelvekkel soha nem volt semmi problémám - anyanyelvi szinten beszéltem mind a magyart, mind az angolt.

Beilleszkedés soha nem ment könnyen, valamiért állandóan kilógtunk a sorból és ez sem volt másképp 6 évvel ezelőtt sem........

Rövid ismertető

A történet főszereplője Liz James, aki egy átlagos huszonéves lány. Életét álmainak szentelte, ezek fogságában élt. Sosem lépett azért, hogy megvalósítja ezeket. A történet visszarepít a múltba, a kezdetekhez.
A történetben Liz segítségére lesz majd nővére, Raven, aki útmutatásokkal egyengeti egyetlen húga útját.
Megismerkedik Annával, majd Márkkal, akik miatt rengeteg bonyodalom veszi kezdetét.....

Bevezető :)

Hosszas fontolgatás után végre beadtam a derekam, hogy csináljak egy blogot. Remélem, hogy a történetem olvasókra talál és sokatoknak tetszeni fog a történet.