9. fejezet - Az első csók?

Hát sziasztok! Mivel csak vasárnap este érek haza, nem akarlak kétségek között vergődni Titeket, ezért itt a következő fejezet, ami remélem, hogy ismét sok pipát és komit kap.
Íme, a fejezet! ♥

"Majd Márk 2 kezét éreztem meg a vállaimon, aki az alábbi tervével állt elő:

- És mi lenne, ha mégis Tiéd lenne a kutya, csak mondjuk........"

......nálam lenne otthon a kutya? -  csillant meg valami a kék szemeiben. 

- Talán....én lennék a legboldogabb ember! De ezt nem kérhetem Tőled. Befogadod és a saját pénzeden eteted is. - lomboztam le ismét. 

Nézd, ha megbeszélem anyuval és belemegy, akkor Te is kénytelen leszel elfogadni ezt a feltételt. - jelentette ki.

- De akkor sem kérhetem, értesd meg légyszíves. - próbáltam elmagyarázni a szituációt.

- És ha....hárman megbeszéljük otthon, megnyugodnál? - tette fel az újabb kérdést. 

- Csak akkor ha magam győződöm meg arról, hogy tényleg nem okozna-e problémát. - jelentettem ki határozottan.

- Igenis főnök. - megértette az instrukcióimat, majd hangosan felnevetett.

Olyan édes a mosolya, hogy egyszerűen nem tudok ellenállni neki. Ha megpillantom olyan emberfeletti érzés fog el, hogy csak ketten vagyunk, nincsen semmi gondom és nem létezik senki más ezen a világon.

~~~~~

Kint már kezdett sötétedni, szóval az ígéretét legközelebb bevasalom rajta. Lassan készülődtünk hazafelé. Bezártunk magunk után mindent és beszálltunk az autóba. Még mielőtt elindultunk volna megköszöntem ezt a csodálatos estét.

- Már, baromira hálás vagyok, hogy megszervezted ezt nekem. Szavakban nem tudom magam kifejezni, hogy milyen boldog vagyok most. - közöltem mosolyogva.

- Örülök annak, hogy boldoggá tudtalak tenni, ez lett volna a célom. - jelentette ki, majd bepöccintette a motort. 

Fél óra kocsikázás után megáll egy fagyizó mellett és gyors kipattan. Öt perc múlva visszatér kettő tölcsér banán-vanília fagyival. 

- Köszönöm. De miért kapom? - kérdeztem.

- Csak úgy. Azt gondolom, hogy megbízhatok benned és talán ez az érzés kölcsönös.- pillantott rám féloldalasan. 

- Hát...ennek örülök. Mégegyszer köszönöm. Akkor ez amolyan "megbízokbennedfagyi"?

- Mondhatni igen. - vigyorgott rám.

Elindultunk egy ottani parkba, majd egymással szemben ültünk le, míg meg nem ettük a fagyit. Beszélgetést kezdeményezett, aminek örültem, mert számomra kínossá vált a fennálló csend. Örültem annak, hogy nem azok a tipikus "első randis kérdések" hangzottak el, hanem tudni akart olyan dolgokat, amit nem a kedvenc szín/film stb.-ből von le. Igaz, a vége felé felmerült a "van barátod" kérdés is, amire nem szívesen válaszoltam. Sőt, ilyen volt az "első csók" kérdés is, amivel "enyhén" beégtem, ugyanis lassan 16 évesen még barátom sem volt.

Reméltem, hogy ezzel nem tettem magam nevetség tárgyává. De szerintem még nem maradtam le semmiről. Mivel már full sötét volt, sőt arcunkat is csak az utca fényei világították meg, elindultunk az autó felé. A fagyim még félig megvolt, és hát hirtelen ötlettől vezérelve az arcára nyomtam a gombócot, ha már nem tudtam megnézni a menhely környékét, amit megígért. Reméltem poénnak veszi fel, mivel eleve olyannak ismertem meg, aki nem húzza fel magát az ilyesmiken. Mire észbe kaptam hozzám akart simulni, mondván, hogy ne csak ő élvezhesse ezeket a kellemes pillanatokat, hanem én is. Teljes erőmből futni kezdtem, de hát kezdettől fogva rossz ötletnek bizonyult, hiszen focizik (a vérében van a futás). Húsz méteren belül beért, elkapta a derekam hátulról és velem együtt pörgött. A nevetés átváltott ámuldozásba, ugyanis a jéghideg és olvadt fagyit éreztem végigfolyni a hátamon. Hál'isten annyira be nem folyt, így simán megtörölte a hátam. Az egész arca tiszta banán-vanília volt, én meg már a hasamon fetrengtem a röhögéstől. 

- Mi az? - kérdezte meglepetten.

- Semmi....csak tiszta fagyi a képed. - próbáltam röhögés nélkül végigmondani.

A zsebemből elővettem egy pzs-t és megtisztítottam az arcát. Közelebb léptem, majd ujjaim közé fogtam az arcát. Egyre közeledvén késztetést éreztem rá, hogy megcsókolhassam. Mintha olvasni tudott volna a gondolataimban, ajkai vészesen közeledtek az enyéim felé. Pár pillanaton belül éreztem ahogy lehelete végigtáncol az arcomon. Elfogott a kétségbe esés, hogy jó ötlet-e máris odavetnem magam elé. A szívem helyett az eszem diktált és pár milliméter híján eltoltam magamtól. Nem akartam csak egy újabb trófea lenni a gyűjteményében.

Félénken néztem rá, rettegve attól mit reagál. Nem szólt semmit, így végül én nyitottam szólásra a számat:

- Ne haragudj, de nekem ez még túlságosan korai. - próbáltam menteni a menthetőt.

- Persze, semmi gond. Igazad van. Nem jó ötlet elkapkodni. - adott rá egy gyors választ.

- Őőő...azt hiszem nekem lassan haza kéne mennem. - váltottam gyorsan.

- Rendben. Szállj be. - felelte.

Valamiért mégis éreztem a feszültséget kettőnk között.

- Haragszol? - tudakoltam, remélve, hogy őszinte választ kapok.

- Dehogyis. Teljesen igazad van. - kezét a térdemre tette - nem lett volna túlságosan jó ötlet. - adott választ.

- Oké.

Beállt a parkolóba, leállította a motort és felém fordult. 

- Ne emészd magad, sőt te tetted jól. 

Majd miután jobban megismerjük egymást, eldöntjük hogyan tovább. - közölte.

Ez komoly? Ennyire egyszerű lenne? Tuti, hogy nem. Azt hiszem ezzel lesznek még problémák.

- Köszönöm a mai napot. Eszméletlen jól éreztem magam. A kutya dolgot megbeszéljük később. - küldtem felé egy mosolyt és adtam egy gyors puszit az arcára. 

Kárpótolva őt a parkban történtekért. 

- Mégegyszer köszönök mindent. Jóéjt.

- Jóéjt Liz.

/Márk/

Mielőtt elindultam volna Lizhez, már akkor maratont futottak a pillangók a gyomromban. Nem tudom kifejteni ezt az érzést, mert még csak 2-3 hete ismerjük egymást. Mégis olyan mintha egész életemben mellettem lett volna. Olyan földöntúli érzés kerít hatalmába, amit szavakkal nem lehet kifejezni. 

Sokat számított az is, hogy a meglepetésem mérföldekkel többet jelentett egy drága karkötőnél vagy egy fülbevalónál - neki is és nekem is!

Így ajánlottam fel neki, hogy elhelyezheti nálam a kutyát, csak tudjunk megegyezni.

A fagyis eset teljesen más irányba terelte a nézeteinket. Amikor egyre közelebb kerültünk egymáshoz, már nem tudtam uralkodni magamon. Mázlimra és pechemre Liz "józanul" tudott gondolkodni, és időben szólalt meg. Elindultunk hazafelé, mert már sötét is volt, ráadásul már Liz is siettette a dolgot.

Hazafuvaroztam, majd egy arcra puszi kíséretében megbeszéltük a korábban történteket és kiszállt.

/Liz/

Reménykedve lépdeltem hazafelé, mondván, hogy még nincs otthon senki. Fáradtan, de mégis levakarhatatlan mosollyal az arcomon léptem át a lakás küszöbét. Örömmel konstatáltam, hogy tök üres a lakás. Az öcsém nyilván valami haverjánál alszik (legalább neki vannak barátai) - majd egy könnycsepp szaladt végig az addig a percig boldog arcomon. Bementem a szobámba, és elterültem az ágyamon. Az agyam folyamatosan csak pörög, pörög és pörög. Egyfolytában kattog a múltbéli eseményeken - mi lett volna ha, vagy ha valamit máshogy csinálok - és itt nem Márkkal való kapcsolatomra, hanem Annával befejezett csúfos barátságomra gondolok. Képtelen voltam kikapcsolni az agyam, sehogy sem találtam rá az OFF gombra. Így a rég bevált módszerhez folyamodtam: zenét tettem a fülembe, ami ha nem is végleg, de kis időre már tájakra repített.