25. fejezet - Na, mi olyan vicces?

Sziasztok!
Egy hatalmas elnézéssel tartozok, amiért régen hoztam fejezetet, de közbejött egy-két nem várt helyzet. De mostantól újult erővel fogok hozzá az elkövetkezendő fejezetekhez. Szívesen veszem a pozitív vagy akár a negatív kritikákat is. Sok hozzáfűznivalóm nincs különösebben a fejezethez, remélem mindenkinek tetszeni fog.
Apropó, köszönöm a +8000 oldalmegjelenítést, nagyon boldog vagyok most!
Kellemes olvasást!
B. Xx

Nahát, hogy ebből mi a Jézus Mariska lesz, nem tudom. Közöltem vele, hogy mit kérek és hogy én megvárom kint, mert elintézek egy telefont. Kikotortam a táska aljából. Dobtam egy sms-t Ravennek, hogy anyuék mire várhatóak haza, mivel jó lenne előttük hazaérni.

Pár percre rá, jött a megnyugtató válasz:

"Apu egész éjjel bent lesz, anyu valami fogadáson van, éjfélig nem lesz otthon. Miért, kivel vagy és mit csinálsz? Lebuktááááál xD"

Mintha a fülemben hallottam volna ahogyan Raven kimondja ezeket a szavakat.

"Petivel vagyok, bár üldöz a kíváncsiság, hogy mi fog kisülni ebből. Eddig minden jó, ami furcsa, de nem kombinálok. Mennem kell, puszi! Szrtlk!"

A telefonnal bajlódtam, mert időközben bemondta az unalmast és úgy nézhettem ki, mint egy hülye, aki egy kutyát akar megtanítani repülni. Már majdnem földhöz vágtam, mikor pár lépésre tőlem Peti már megszakadt a röhögéstől.

- Na, most mi olyan vicces? - durcáskodtam.

- Semmi, csak jó volt nézni, ahogy a telefonnal társalogsz. - nézett hosszasan a szemembe, mintha az egész életem egy nyitott könyv lenne a számára.

- Köszönöm. - egy jóleső mosoly keretében meghajoltam.  - Bár nem szándékoztam ennyire nyitott lapokkal játszani, így is a tervezett öt helyett hatot is megmutattam.

- Nem szeretsz nyitni az emberek felé? - csapott át komolyba a menet.

- Nem erről van szó. Szeretek beszélgetni, ismerkedni, de ha mind a harminckettő kártyámat egybe felfedem, annak csak két kimenetele lehet: egy életre szóló lecke vagy életre szóló barátság. Sajnos már túl sokszor befürödtem. Na és hogyan tovább? - mutattam a kezében lévő kajákra.

- Csak kövess!

- Ha nem rabolsz el akkor mehetünk. - 

Húsz perc múlva már nem hogy ismerős utcát, már a várost se láttam.

- Nem akarok beleszólni, mivel te vagy a helybéli és a tapasztalt, de biztos tudod, hogy hova megyünk? - akadékoskodtam, de kezdett nem tetszeni a dolog. Rossz érzés öntött el és semmiért nem akart alábbhagyni. Bár ismerve azt a tényt, hogy az érzéseim körülbelül 1:1000000-hoz az esélye, hogy bejön, de ez most más volt. Felettébb furcsa volt, tudván, hogy Petit tényleg nem ismerem. Mélázásomat megszakította, hogy majdnem padlóra küldtem a gyereket. Na nem kell szó szerint érteni, csak annyira máshol jártam, hogy szinte majdnem felborítottam.

- Megérkeztünk. - önelégült mosollyal nyugtázta a célbaérést.

- Éés pontosan hol is vagyunk? 

- Nem tudod hol vagyunk? - kérdezte meglepetten, bár nem tudom miért olyan fura számára.

- Nem, tudod nemrég költöztünk és nagyon nem volt időm körbejárni a várost. - adtam meg a választ, közbe pedig elindultam szétnézni.

- Várj, rossz irányba mész.

- Upsz, bocsi - alig észrevehetően ült ki az arcomra a vörösség. - Nem mondtad, hogy hegyet is kell másznunk. - röhögtem, miközben meglepődöttségét rejtegetni próbálta.

- Hegyet? Ez csak pár lépcső.

- Tudom, de akkor nem így öltöztem volna fel. - mutattam végig magamon újfent.

- Csinos vagy, és nem kellett volna túrázáshoz öltözni. - odasétált hozzám, megfogta a kezemet, majd húzni kezdett maga után.

Elkezdtük a végtelennek tűnő lépcsősorozat fizikai áthidalását, ami kezdetben elég nehezen ment, de a felénél már Peti mellett lépcsőztem. Kezeink még akkor sem váltak szét, mikor felértünk a lépcsők után. Nem éreztem a szituációt kínosnak, vagy hogy nekem most azonnal ki kell rántanom a kezemet az övéi közül. Ahogyan keze érintette az enyémet, hát az maga volt a mennyország. Egyszerre féltem és voltam izgatott, annak ellenére, hogy első randi és némi tartást kellene kifelé mutatnom. Bár a tudat, hogy Márkhoz hasonlítgatom állandóan, lehangol. Nem akarok különbséget keresni a két fiú között, nem akarok hasonlóságot sem felfedezni. Csak néha az agyam sajnos akaratlanul is megteszi. Gondolataim mérföldekkel messzebb jártak, így tulajdonképpen azt se vettem észre, hogy elértük a helyszínt. Amint felértünk elképesztő látvány fogadott.